A ‘20-as évek első fele dögevőként zabálja az évezred kezdetét. A Y2K-nosztalgia az utóbbi évek egyik legszembeötlőbb popkulturális fejleménye, ami feltehetően az aktuális történelmi helyzetünk pesszimista korszelleméből táplálkozó, a fogyasztói tömegkultúra számtalan területén kimutatható retromániás zeitgeist sokadik iterációja, és kérdéses, hogy az utolsó-e.
Az ezredforduló felé mutatott kortárs nosztalgia nem egy meglepő jelenség. A mai, felzajosított válságélményeket produkáló társadalmi állapotból a nosztalgia lencséin keresztül visszatekintve az ezredforduló tűnik a neoliberális demokrácia utolsó idillikus pontjának, mielőtt az a közösségi média és a technológiai megfigyelés kaotikus rendszerei által előrevetített újfasiszta techno-disztópiának végleg utat engedett volna. A kétezres évek egy oázis, ahol a történelemnek épp vége szakadt.
Hatalmas a kontraszt a ‘20-as és a 2000-es évek között: akkoriban mintha túl kevés lett volna a történelem, most pedig mintha túl sok lenne.
Innen úgy tűnik, mintha az ezredforduló idején még a (mára már a kodependencia és a paranoia terepévé vált) technológia is biztonságos és izgalommal teli lett volna: a szociális szorongás, a totális megfigyelés és a fogyasztási kényszer szubliminális nyomása helyett az informatika még a számítógépes játékok, a cyberfeminizmus techno-optimizmusa és a kazetta-kultúrákat áramvonalasító Napster terepe. A nosztalgia azonban mindig amnéziás egy kicsit, így elfelejti, hogy az ezredforduló sem volt mentes a maga globális kríziseitől: a techno-optimizmus megkérdőjeleződik, amikor az ember a globális Y2K-pánikra gondol, a történelem vége a 9/11-el ér véget – de mindegyik globális krízis eltörpülni látszik a korszak legnagyobb szörnyetege, a nu metal mellett.
A nu metal egy olyan fajta kiméra, amit a youth culture a tömegkultúra éppen aktuális elgejlesedésére való reakcióként hívott életre. Különböző testrészei az addigra már közel halott death metal mélyre hangolt, basszusnehéz gitármeneteiből, a hiphop ütemeiből és vizuális esztetikájából, valamint az emo szubkultúrák terjengő, teátrális érzelmi világaiból állnak. A nu metal a népszerűvé lett keményzenei szubkultúrák egyik legkísérletezőbb ága. Egy olyan műfaj, ahol
megfér egymás mellett az extrém metál antiszociális őrjöngése az intim családi traumák nyilvános feldolgozásával,
a fiatalságélmény személyes tragédiája a szociális elidegenedettséggel, az indusztriális metál feszessége a dj-szkreccseléssel, a heavy metal macsizmója az érzéki vokálokkal. Nem véletlen, hogy a nu metalba, a metál szubkultúráinak keverék korcsaként születésétől fogva divatos volt belerúgni. A black metalhoz képest messze nem volt eléggé sötét és szubverzív, a death metalhoz képest messze nem volt eléggé brutális, a hiphop rajongók számára túl „fehér” volt és kertvárosi, valamint nem eléggé elkötelezett politikailag, de az ‘N Sync vagy az S Club 7 bűvöletében élő normie közönség számára pedig már túl szorongó volt és depressziós.
A nu metal öltözőszagú szexizmusának és irányvesztett tinédzser hisztijének kultúrtörténeti jelölőjévé a – médiaközvetítésekben a Limp Bizkitre kent infrastruktúra-ellenes lázadásba és tömeges nemi erőszakba torkollt – ‘99-es Woodstock fesztivál vált. Belterjes trauma-giccsének legvisszataszítóbb példáját pedig a Disturbed Down With the Sickness-ének családon belüli erőszakot imitáló hangjátékában találták meg.
Évtizedes tendencia, hogy a nu metalt legrosszabb példáival azonosították.
Megörökölte az extrém metál alműfajainak legélesebb kritikáit (az apolitikusság és a szexizmus, a céltalan rombolás, a sátánizmus, az esztétizált, antiszociális depresszió vádját) azok előnyei (az ezoterikusan működő, elkötelezett és gatekeepelt rajongói közegek, a poszthumán méreteket öltő brutalitás) nélkül. A nu metalt az extrém metál szubkultúrák elzárt közegei nagyrészt kitaszították magukból, de teljességgel nem fogadta be magába a mainstream sem, hiszen népszerűségének még legnagyobb csúcsain is sokszor gyúny és nevetség tárgya volt. Mégsem lenne szabad eltagadni, hogy
az ezredforduló egyik legfontosabb kulturális felhajtó erejét a nu metal anakronisztikus mozgalmaiban érdemes keresni.
A ‘10-es évekre a nu metal legfontosabb képviselőinek kiapadni látszik a kreatív teljesítménye: a Linkin Park a Meteora után egymásra halmozza a kudarcba fulladó albumokat, majd ‘17-ben tragikus hirtelenséggel elveszíti énekesét. A Korn zenészgárdája szétesik, az új inkarnáció pedig Jonathan Davis énekes vezetésével sikertelen kísérletezgetésekkel foglalja le magát (amiknek legeklatánsabb példája a ‘11-es Path of Totality lehetne). A Limp Bizkit egyik kiadótól a másikhoz szerződve, közel tíz éven keresztül tease-el egy Stampede of the Disco Elephants című, végül soha el nem készülő albumot.
De a ‘20-as évek ezredforduló felé viszonyuló mániákus kultúrkannibalizmusa elhozza a várva várt visszatérést.
Az évtizedek során számtalanszor lábtörlőként használt banda egy poszt-ironikus gesztusban magáévá teszi a kritikákat, és ‘22-ben Still Sucks címmel ad ki egy felejthető, de a ‘10-es évek Gold Cobrájához képest határozott javulást mutató albumot. Ez elég ahhoz, hogy a nagyobb zenei magazinok máris a zenekar visszatéréséről írjanak, a nívósabb zenei fesztiválok pedig újra headlinerként szerepeltessék. De a Korn és a Linkin Park is újabb népszerűségugrást élveznek, az előbbi a régebben kilépett zenészei egy részének a visszatérésével, utóbbi pedig a Chester Bennington helyébe lépett Emily Armstrong énekessel készített From Zero című albummal. Fontos kiemelni, hogy
egyik zenekar újabb albumát sem tekintem előremutató vagy különlegesen inspirált alkotásnak
– de éppen elég jók ahhoz, hogy az ember nosztalgiáját etessék, ezzel hozzájárulva a műfaj aranykorának idealizálásához és esetleges újrafeltámasztásához is.
Bár egy lassan több mint 30 éve aktív alternatív metálzenekar lenne talán az utolsó, amit az ember a Gen Z-trendekkel asszociál, a nu metal kulturális feléledésének legnagyobb nyertese határozottan az időközben TikTok-trenddé vált Deftones. Ugyan maga a zenekar rendszeresen ellenezte a nu címkét, a párhuzam nem csak a történeti és szcénafelöli szempontokból nyer értelmet. Bár nem érdemes elhallgatni a zenekar shoegaze, illetve alt-metal hatásait sem,
a Deftones nem tagadhatja le kortársai komoly befolyását.
Chino Moreno néha suttogásba hajló, intim énekhangja, az elektronikus megoldások bevonása és a vaskos riffek is mind ebbe az irányba mutatnak, de a legszembetűnőbb ok az, hogy a Deftones-nak (a műfaj úttörőihez hasonlóan) saját DJ-je van. A már említett zenekarokkal ellentétben azonban a Deftones története egyáltalán nem írható le a hanyatlás, majd visszatérés ívével. Diszkográfiája alig vádolható minőségbeli romlással, emellett (vagy épp ezért) szubkulturális relevanciájából sem feltétlenül veszít, a nu metal felé mutatott újkeletű érdeklődéssel népszerűsége tehát csak nő, ahelyett, hogy időközben elvesztett, régi méreteit nyerné vissza. Ennyiben talán hasznos volt a Deftones számára a nu metaltól való viszonylagos távolság megőrzése: a műfaj bukása nem rántotta magával.
Nem véletlenül kezdtem a Bleed első, azonos című nagylemezéről szóló kritikámat a nu metal mint műfaj történeti áttekintésével. A zenekart nagyon nehéz a már felrajzolt nosztalgia kontextusán kívül bárhol máshol elhelyezni. Legnagyobb előnyei, de sajnos legmélyebb problémái is ebből származnak.
Zenéje csak a kortárs társadalom múlt felé mutatott sóvárgásának nézőpontjából nyer értelmet.
A Bleed egy texasi zenekar, amit első, ‘21-ben eredetileg magánkiadásban megjelent, Somebody’s Closer címet viselő kislemezét követően a kortárs amerikai extrém metál egyik jelentős kiadója, a 20 Buck Spin szerződtetett le. Itt érdemes megemlíteni, hogy a Bleed a kiadó általános portfóliójától nagy mértékben elüt. Míg a kiadó főleg a death, a doom és a black szélesebb skáláján elhelyezhető zenekarokra specializálódik, kifejezett figyelemmel a súlyos és piszkos hangzásokra (olyan kiváló kortárs extrém metál zenekarok reprezentációjáért felelve, mint a Tomb Mold, a Worm, a Fulci vagy a Civerous), a Bleed egy patikamérlegen kimért, rádióbarát, melodikus hangzásvilágot képvisel. Így, hogy a Bleed a kiadó katalógusában kakukktojásnak számít, kérdésessé váik, hogy a kiadó nem a fent leírt közhangulatot kitapintva karolta-e fel az akkor még majdnem teljesen ismeretlen zenekart.
A Bleed hangzását tekintve nem hagy teret a kísérletezésnek. A 38 perces, 10 dalt felvonultató album egyik fő problémája az, hogy a dalai hajlamosak egybefolyni, kifejezetten az ének intonációinak kiszámíthatóvá válása és a néhol szirupos, néhol steril zenei atmoszférák hasonlóságai miatt válik nehézzé egy-egy szám között a különbségtétel. A Bleed zeneileg arra a kérdésre válaszol, hogy milyen lehetett volna a Deftones, ha nem igyekezett volna magát a nu metal szcéna többi tagjától ennyire határozottan elkülöníteni. A Deftones által szabadalmaztatott kéjelgő, metállal dúsított shoegaze-t lemez-szkreccsekkel és Chevelle-izmusokkal keverik, egy befogadhatóbb, mainstreamebb és mindenekfelett nosztalgikus hangzást elérve.
Ezt a nosztalgiához való hasonulási igényt nehezen lehetne egyértelműbbé tenni:
a Bleed borítóját a klasszikus Linkin Park és Deftones albumokért is felelős Frank Maddocks készítette, és kis túlzással az ezredfordulón hatalmas népszerűségnek örvendő Frutiger Aero stíluscsaládjába illeszthető.
Az elődökhöz való folytonos ragaszkodás az album dalszövegeiben is erőteljes. A debüt líraiságát megrészegítik a tinédzserkori melodráma teátrális és kevés meglepetést hordozó gesztusai, egy-egy szöveg egészen olyan hatást kelt, mintha egy Linkin Park-dalszöveggenerátor készítette volna őket. Vegyük példának az album második, Fixate című számát: „See how I fall / I’m running out of time / Tension inside … Until I can feel my eyes / I’ll be waiting here so long / Until I can look beyond / I will fixate until the pain is gone / Until the pain is gone”. Legyen az alkotói cél bármennyire is nyilvánvaló,
helytelen lenne azt állítani, hogy a Bleed a maga elé kitűzött nosztalgikus projektet ne menedzselné tehetségesen.
Az albumon hallható számok megtévesztő homogenitásuk ellenére rejtenek figyelemre méltó pillanatokat. Érdemleges mennyiségű fülbemászó riffet hallhatunk, mint például az album nyitódalában (Climbing Down), amit feszes dobütemek és Ryan Hughes énekes több sávval megtámasztott, érzelemteli éneke kísér. A lemez során megcsillogtatott, erőteljes és kíméletlen perkussziós munka a Bleed egyik legnagyobb erénye, és Carson Wilcox dobos munkáját dicséri.
Az album olyankor válik izgalmasabbá, amikor a zenekar egy kicsivel bonyolultabb dalszerkezetekkel dolgozik. Különösen hatásos a hatodik, Cynical című szám vége felé hallható zökkenőmentesen átvezetett ütemváltás, vagy a hetedik, Enjoy Your Stay című dal. Utóbbi a Static Dress énekesének a részvételével ügyesen inkorporálja a duális vokálokat az addig hallható képletbe, amivel (azon túl, hogy egy újabb Linkin Park-hivatkozást állít) egy szükséges változást hoz a dalok helyenként összefolyni látszó sorába.
Szintén változást nyújt a kilencedik, balladásabb, Shallow című szám.
Az akusztikus gitárral nyitó dal az album legrádiósabb, leginkább alt-rockos darabja, abból a hagyományból, amit az internetes zenei diskurzus az utóbbi években (kevéssé hízelgő módon) a butt-rock névvel szokott illetni. Utána következik azonban a lemez egyik fénypontja, az utolsó, Take It Out című dal. Ez tartalmazza a projekt legsúlyosabb és legfülbemászóbb riff-meneteit, azonban nem menekül a dalszövegek már említett színpadiasságától („Get me out of my abortive mind / Love has failed / So tear it out / Alone sometimes I burn my eyes”).
A Bleed a Deftones, a Linkin Park, a Chevelle és még számtalan említésre kevésbé érdemes kortársuk hangzását variálja, kirakósjáték-szerűen. Itt már rég nem egyszerű hommage-ról van szó: ez egy pontosan kurált terv eredményének hat, aminek egyáltalán nem célja, hogy előképeitől különbözzön, vagy hogy az ezredforduló örökségét saját keretbe inkorporálja. Így döntő kérdéssé válik, hogy ha az ember megpróbálná a külső ingereket leszerelni az adott vázról, mi maradna alatta. A Bleed kapcsán központi kérdéssé válik, hogy
milyen tétje és milyen legitimációja van egy olyan zenekarnak, ami a múlt elbábozásán kívül keveset tud nyújtani.
Olyan benyomást kelt, mintha minden gesztusával valami másra mutatna, jó színészként már előre kész szerepeket ölt magára, és ezáltal megússza azt, hogy magáról ténylegesen állítania kelljen valamit. A Maffiózók Tony Sopranójának ikonikus mondatát idézve: „Az Emlékszel még? a társalgás legalacsonyabb formája.”
Azonban igaztalan lenne a Bleedet rosszindulatúan egyszerű trendkövetésként vagy a 2000-es évek felé irányuló nosztalgiát tervszerűen meglovagoló kezdeményezésként leírni. Az album alapján evidens, hogy a zenekar tagjai valódi szeretetet és elköteleződést tanúsítanak az általuk lemodellezett időszak előadói felé. Szembetűnő azonban, hogy komoly műfajismeretük ellenére a nu metal számomra egyik legizgalmasabb személyiségjegye, az őszinte, naiv, „DIY” nyerseség és zabolátlan düh (ami pl. a Korn, a Slipknot vagy a Kittie debüt albumait jellemezte) felé látszólag nem fordulnak nosztalgikusan. És
éppen ennek a hiánya az, ami a bemutatkozó anyagukat túl letisztulttá, kiszámíthatóvá és biztonságossá teszi.
De a szívük, úgy tűnik a helyén van, így mindenképpen érdekes lesz figyelni, hogy az eddig tisztán a nosztalgia szolgálatába állított kreatív irány az évek során hova növi még ki magát, illetve, ha ez nem sikerül, a Y2K-mánia elmúlásával nem fog-e a tevékenységük is épp annyira idejétmúltnak tűnni, mint amennyire a Limp Bizkit vagy a Korn tűnt a ‘10-es évek távlatából.
Bleed: Bleed, 20 Buck Spin, 2025.
Borítókép és fotók: a kiadó Facebook-oldala.
